A műtét

Nem említettem még, de férjnél vagyok. Most már lassan három éve, és nem sokára betöltötm 32 ik életévemet is. A férjem, a világ legjobb férje számomra :),ő egybe a legjobb barátom és támaszom is. Nélküle nem lennék ott, ahol vagyok. Persze nagy szerencsém van, mivel isteni családom van, és mindenki nagyon sokat segített és mindig mellettem voltak amikor kellett. Ölbe hordtak, orvosokat járták velem, fogták a kezem, amikor úgy éreztem nem bírom már tovább és kiabáltak velem, amikor már feladtam volna. 
Azért írok a műtétről egy külön bejegyzésként, mert végül is nem egy műtét volt, hanem kettő, semmi sem úgy alakult, ahogyan annak alakulnia kellett volna. Azóta teljesen megváltozott az életem és sokáig nem is találtam önmagam. Kezdjük az elején. 
Az első műtétemre 2015 július 3 - án került sor. A műtét előtti napon kellett befeküdnöm a kórházba. Az orvos közölte velem nagy a baj ezért nem tudja laparoszkóppal megoldani a dolgot, vágnia kell és nem lesz kis vágás, de ne aggódjak minden rendben lesz. Még azért szeretne megvizsgálni előtte. A vizsgálat után közölte velem,  hogy az MRI felvételek és a mostani vizsgálat is alátámasztotta, hogy már a bal vesém se működik igazán, mivel az endometriózis elnyomja a bal oldali húgyvezetéket is (így a vese nem tudott ürülni), ezért a műtét előtt úgynevezett stentet kell beültetniük a húgycsőbe, hogy az miután kivették az endót vissza tudjon állni helyére. A stent egy mesterséges cső. A műtét napján ezt meg is kaptam reggel, hát nem volt kellemes élmény, azt is mondhatnám, hogy rohadtul fájt, annak ellenére, hogy kaptam fájdalomcsillapítót. Na igen aztán délután kettőig vártam míg közölték késik a doki és még kábé egy fél óra amíg bevisznek a műtőbe. Sose éreztem magam annyira magányosnak és sosem féltem még annyira, mint akkor a műtő előtt. Vártam bódítsanak már el, ne kelljen már éreznem a fájdalmat, hisz ezért jöttem, hogy MÁR NE FÁJJON. Ezzel a gondolattal aludtam el. Amikor jó pár órával később felébresztettek az intenzív osztályon olyan fájdalom hasított belém, amire nem voltam felkészülve, és elég nehezen is viseltem. Nagyon kába voltam, több mint három órán át műtöttek és rettenetesen fájt mindenem. Mint utólag kiderült a műtét többek között azért is húzódott el ennyire, mert két sebész ott hagyott azzal, hogy ők ezt nem tudják kivenni. A nőgyógyász megcsinálta, amit neki kellett, megmentette minden női szervemet, és itt kellet volna a sebésznek folytatnia a dolgot. Túl nagy, túl rossz helyen mondták. Jó az úgy zárjanak be. Szerencsére a csoda dokim nem hagyta annyiba, annak ellenére, hogy akkora már sok vért vesztettem és kezdtem nagyon rossz állapotba kerülni. Ez sajnos a vegán diétámnak is köszönhető, mivel nagyon rossz volt a vérképem, fehérje hiányom is volt, és nagyon le volt gyengülve a szervezetem. (De egy percig se bánom, hogy csináltam, talán még inkább oda kellett volna figyelnem a fehérje bevitelre - azt hittem elég lesz). Na és itt került képbe a másik csoda dokim - de téleg az :D - egy idősebb sebész, aki, saját elmondása szerint, már mire bejött óriási volt a baj - megmentett. Kivette az endót vele együtt egy nagyobb darab vastagbél is ment, és ahogy ő mondta rekonstruálta az egész kismedencémet, mert az endó már mindenhol ott volt. 
 A műtét után négy napig még vizet se kaptam igazán, csak egy decit egy napra, azt is csak harmadik nap. Nem ettem hét napig. Lóadag fehérje adagokat kaptam, infúziókat, és vért is.  Mindenem fájt és csövek lógtak ki belőlem, és rettegtem attól, hogy valami nincs rendben. Rettegtem, hogy újra megműtsenek. 
12 nap után haza engedtek. Haza jöttem annak ellenére, hogy tudtam valami nem jó, és igazam lett. Nagyon depressziós voltam, és rettegtem. Mint kiderült rectovaginális sipolyom van. Hm ennek már a neve is jó :D. A rectovaginális sipoly vagy fisztula két természetes testüreg kóros összeköttetése. Műtétek vagy gyakrabban szülés után úgymond egybeszakad a hüvely a végbéllel, vagy a húgycsővel. A hüvelyből ennek hatására akaratlanul széklet és bélgáz ürül. Nem részletezem, hogy milyen, de azt elmondhatom, hogy életemben nem szégyeltem annyira magam, mint akkor. Vissza mentem a kórházba, ahol a csoda sebészem közölte, ezt azonnal meg kell műteni, hogy helyre hozzák és, hogy be is tudjon gyógyulni ki kell vezetnie a vékony belet a hasfalamra, hogy a vastagbél tudjon gyógyulni. Zokogtam, mint egy kis gyerek és kiabáltam, hogy ne haggyák, hogy ez megtörténjen, de nem volt választásom. Így pont három héttel az első műtét után újra bekerültem a műtőbe. Ekkor már annyira ki voltam, hogy a férjem szabályszerűen befeküdt velem a kórházba. Az első kórházi létem alatt is itt volt, kivett egy szobát, de most olyan  apartmanba voltunk, ahol két szoba volt egymás mellett és ő ott volt mellettem, reggel, délbe, este, éjszaka. - nélküle nem ment volna.
A műtőből már az új ilesztómámmal jöttem ki. Az ileosztóma egy operációval kialakított nyílás a hasfalon, melyen keresztül a vékonybél (ileum) egy kis szakaszát kivezetik a testfelszínre. A sztómán keresztül ürül a széklet. Napokig rá se tudtam nézni és nem is akartam. Persze az embernek meg kell tanulnia kezelni, mert nem egyszerű, de nem voltam rá képes. Így a férjem volt az, aki megtanult a nővérektől mindent amit kellett, hogy tudja tisztítani, cserélni a zacskót és üríten is. 
5 napba tellett míg egyáltalán el kezdtem foglalkozni vele. Az jutott az eszembe, hogy a férjem is nagyon fáradt lehet, és neki is pihennie kéne már, és hogy ezt már nem hagyhatom rá. - hát így kezdtünk el barátkozni, én és a belem :D.
Azt mondták három hónap, nem több. Begyógyul a sipoly és vissza is teszik. Most már hatodik hónapja élek így, és a sipolyom nem gyógyult be…



Megjegyzések