A döntés

Sokan kérdezitek, hogy vagyok, mi újság velem, és ha már egyszer el kezdtem megosztani a történetemet, akkor szép lenne tőlem, ha folytatnám is :). Az utóbbi pár hát nem volt könnyű számomra, mert meg kell hoznom egy dönténst, a döntést arról mi legyen tovább. Egyelőre sikeresen kerültem az orvosokat, még annak ellenére is, hogy megkezdtem a kötelező a kört velük. Nem éreztem úgy, hogy eljött volna az ideje annak, hogy döntsek, és persze bíztam benne, hogy műtét nélkül is begyógyulnak a dolgok. Szóval húzom az időt. Ami furcsa, mert minél tovább húzom az időt, annál tovább lesz sztómám. A műtétem után meséltek a nővérek arról, hogy vannak páciensek, akik úgy döntenek, inkább megtartják a sztómájukat, csak ne műtsék már őket újra. Nem értettem akkor, de most már értem, miért dönthet így valaki. Az ember mikor már ennyi fájdalmon van túl, nem kér többet belőle. Mikor végre el kezdett normális életet élni, akkor már nem akar kockáztatni. Igen, sztómával is lehet teljes értékű úgymond normális életet élni. Feltettem magamnak a kérdést, hogy mitől félek én. Hát végre megkaptam a választ saját magamtól. A fájdalomtól, na igen attól félek én. Most biztos az jár a fejetekben, hogy annyi fájdalom után ez már könnyűséta lenne a számomra, de ez nem igaz. Sok év után végre teljesértékű és fajdalomentes életet élek, és szinte rettegek attól a fájdalomtól ami rám vár a műtétek miatt. Ezért húzom az időt :), de már nem sokáig. Márciusba el fog dőlni mi legyen. Két lehetőségem van, vagy bevállalok egy komoly 5 órás műtétet, ami biztosan megoldja a problémámat, de persze ennek is meg van a maga rizikója, mivel többek között újabb darabot vágnának ki a vastagbélből, vagy bevállalok egy újabb kisebb plasztikát, ami nem garantálja azt, hogy sikerül mindent megoldani. A nagy műtétnél egyúttal a sztómámtól is búcsúzhatnék, a kis műtétnél újabb 3- 4 hónapot kellene várni, amíg kiderülne, sikeres volt e. Ha nem akkor ott leszek, ahol most és akkor marad az első verzió, vagyis újabb műtét. De még ha be is gyógyulna, akkor is kellene egy újabb műtét, hogy vissza tegyék a sztómámat. Ez egy elég morbid szituáció. 

Az utóbbi pár hónapban sok mindent tanultam, amikről eddig csak papoltam. Tanulok türelmesnek lenni, ami eddig nem volt épp az erősségem, de ha az embernek kilóg a bele a hasfalán akkor bizony nagyon türelmesnek kell lennie, elősorban a testével szemben. Nem könnyű, néha óriási erőfeszítésbe kerül, hogy ne kezdjek el nagyon hangosan és csúnyán kiábalni, de azt kell mondjam nagyrészt elég jól elvagyunk. Úgy gondolom nem véletlenül tartok most ott az életben, ahol tartok. Nem véletlen az sem, hogy ilyen helyzetbe kerültem, és úgy gondolom a kiutat akkor fogom megtalálni, ha megértem miért vagyok itt…. igen az ember átértékel mindent az életében, és megváltozik a fontossági sorrendje is, de úgy gondolom elsősorban saját magával kell tisztába jönnie. Le kell ülni magunkba nézni és nem félni attól, amit esetleg ott találhatunk, csak szembe kell nézni vele. Én megtettem, a kép még nem egészen tiszta, de már tisztul … :) látom a fényt az alagút végén. Kezdem látni ki is vagyok ÉN valójában - nem a feleség, nem valaki gyermeke, nem valaki testvére, nem valaki barátja - csak egyszerűen ÉN. Remélem ez segít majd jobb feleségnek, és testvérnek, és gyermeknek és barátnak is lennem.  

Tehát ÉN, Timi rájöttem, hogyan szeressem saját magam, és ezáltal sokkal jobban szeretem a férjemet, a testvéremet, a családomat, a barátaimat, és az életemet is. :) 

Készen állok, hogy meghozzam a döntést!