Az élet nem egy habos torta

Neki futok egy újabb bejegyzésnek, bár még magam sem tudom miről is akarok írni. Az eseményekről, amik az utóbbi időben történtek sok mindent nem szeretnék. Vannak események, amelyek mintha kettévágnák az ember életét, van az előtte  és utána, és persze meghatározzák egész életünket. Két éve ilyen volt a nagy műtétem az endó miatt és pár hete ilyen volt a vetélés is. Az élet nem egy habos torta, jut eszembe azóta is minden nap ez a mondat. Nem tudom miért pont ez jár a fejembe. Pár hét depresszió és gyász után rájöttem még csak azt sem mondhatom, hogy de szar az élet, hogy minden egy nagy rakás fos, mert nem az.  Én hálás vagyok azért, hogy a férjem itt van mellettem, hogy bár úgy gondolom néha a legszivesebben neki rohanna a világnak, még sem teszi, talán néha mindeketten neki akarunk futni a világnak, elfutni ez elől, az életünktől jó messzire. Így nem mondhatom az életemre, hogy egy nagy rakás kaka, mert nem az. Bár az utóbbi két évbe négyszer voltam műtőasztalon és szeptemberbe jön a következő nagy műtét és év végéig még egy, nem úgy látom magam, mint aki korlátozva él, vagy épp egy krónikus betegsége van. Ez elég vicces, mert mindenki más úgy lát. Ami persze érthető, hisz a dolgok mehetnének sokkal egyszerűbben is, problémamentesen. De az életem, amit én választottam magamnak, nem a könnyű és gyors megoldásokról szól, és még csak nem is úgy működik, hogy már megérdemelnénk, hogy valami jó is történjen velünk. Történt sok jó dolog az elmúlt hónapokba. Megimsertem olyan embereket, akiket enélkül a kalvária nélkül sosem ismernék, megismertem barátot a bajban, és persze egész más lett az élet szemlélelem is. De még csak tanulom azt, ahogy nagyapám mesteri fokon Alázattal tudot élni. Ne értsetek félre, ez nem a meghunyászkodásról szól, vagy a feladásról. Alázat az Élettel szemben, alázattal elfogadni a korlátainkat.
Az endótól két éve elbúcsúztam és nincs is azóta, szóval már csak a sztómát kell megoldani, ami persze nem lesz könnyű, de nem is mi lennénk, ha valami könnyen menne, fájdalomentesen. Még így is hálás vagyok az Életnek sok mindenért, a férjemért, a családomért és azért a pár emberért, akik mellettünk vannak és még nem futottak jó messzire tőlünk :D. Kérdezitek, hogy csinálom ezt?! Magam sem tudom, hogy tudok menni előre, mert minden megváltozott, és lehet sose lesz saját gyerekünk. Nagy kérdés az, hogy milyen árat vagyunk hajladnóak még fizetni, milyen messzire mehetek még el, vagy csak engedjem el. A démonjaim visszatértek, bár kicsit más formába, de újra meg kell állnom, hogy legyőzhessem őket. Nem futhatok el, nincs hová, ezt most már tudom, de sok időbe telt míg megértettem. Szóval az élet nem egy habos torta, bár őszintén én nem is nagyon szeretem a habos tortákat. Beindítottam a tankot, beültünk és robogunk előre. Keressük a válaszokat a miértekre, néhányra kapunk is, néhánynak még idő kell, hogy megtudjuk. Mit is akarok ezzel a kusza írással mondani?! Az önsajnálat nem megoldás, nem szabad belemerülni. Hagyni kell, hogy fájjon, aztán menni kell tovább... könnyű mondani ... igaz?!
Na FEL a FEJJEL ki a MEJJEL!!